Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Akkor is, ha éppen kamasz, és undok, és Apa/Anya naponta ötször érzi úgy, hogy elszakad a cérna, kinyílik a pofonláda, és rögtön ordítani kell, de inkább elszámol 10-ig (50-ig), és csakazértsem ordít, hanem megpróbál jó fej szülő lenni, és túlélni ezt a csekély 6-8 évet.

A férjemmel csak úgy mondjuk: „Átalakítás miatt zárva” (Vekerdy Tamástól tanultuk). Két fiúval már túléltük, most a Lányunkkal éljük a „Kamasz-kór”-t. Biztató, hogy mindkét fiunk jó szakmával bíró, most már családos felnőtt lett, akik gyakran jönnek haza egy kis léleksimogatásért, tanácsért Apuhoz és Anyuhoz.

Szülőnek lenni nem könnyű nehéz mesterség. Semmilyen iskolában sem tanítják, ahogyan azt sem, hogyan jelenjünk meg életünk első állásinterjúján, hogyan mutatkozzunk be, mennyi magabiztosságot mutassunk, hogy se túl félénknek, se nyeglének ne tűnjünk, és egyáltalán mi az a munka, ami nekünk jó lehet. Ahhoz, hogy a fiatalok tisztába jöjjenek mindezzel, meg kell ismerniük saját érdeklődési körüket és az ennek megfelelő foglalkozásokat, továbbtanulási lehetőségeiket, képességeiket, és azokat az értékeket, amik tudatosan vagy tudattalanul, de befolyásolni fogják a munkában töltött mindennapjaikat.

Mindennek kulcsa az ÖNISMERET. Ennek megszerzésében tudok segíteni egyéni és csoportos tanácsadás keretében. Szolgáltatásomat kamaszmentoring-nak neveztem el. Talán ez fejezi ki legjobban, hogy nem coaching-ról van szó (mert a coach kérdésekkel vezeti rá a megoldásra a kliensét, itt pedig információ átadás is történik), és nem is klasszikus pályaválasztási tanácsadásról. Úgy vélem, hogy a kamaszok különösen érzékenyek arra, hogy kompetensnek érezhessék magukat, ezért én sohasem fogom „megmondani a tutit”. Ahogyan a saját Lányomnál is, meghagyom azt az érzést, hogy a saját életükről ők döntenek. Éppen ezért ez egy bizalmi viszony, a Szülők részéről is. Egyrészt a gyermekük felé, másrészt felém, hiszen szemük fényét bízzák rám.